Nap, mint nap Szeged

Ahogy a bemutatkozó posztomban már ígértem, bele is vágok a lecsóba mihamarabb, jelen esetben a halászlébe! De miért pont ebbe? Miután megfogalmazódott bennem, hogy írni kellene egy szegedi témájú blogot, egy darabig gondolkoztam, vajon mivel lenne érdemes kezdeni. Épp közeledtünk a nyár végéhez, már megjelentek az iskolai füzetek a boltokban, emellett szomorúan konstatáltam, hogy elfogyott az összes felfújható gumimatrac a szupermarketekben. Sőt, még Mágnás Miska is elutazott Szegedéből. Aztán felvetettem ezt a blog dolgot egy nem szegedi barátomnak, neki mi jut először eszébe a városról. Ő rávágta, hogy a halászlé! És igen ránéztem a naptáramra, már csak napok voltak hátra XVI. Nemzetközi Tiszai Halfesztiválig. Oké ez így pont jó, miért is ne, gondoltam, erre biztosan büszkék lehetünk!

Bevallom, nem volt nehéz döntés részemről, hogy kimenjek a fesztiválra, ugyanis a halászlé az egyik kedvencem, gyakorlatilag bármikor meg tudok belőle enni egy tányérral. Tiszai gyerek lévén, nekem mindig is a tiszai hallé volt az etalon, de ha már halfesztivál, gondoltam lássuk, hátha idemerészkedett a "konkurencia" is.

Sikerült a háromnapos fesztivál utolsó napját kifognom, remek idő, egy szál felhő se az égen, ebédre jöhet is egy-két tányér jól sikerült halleves. A következőkben a fesztivál nevéhez híven, elsősorban a halászlére szeretnék koncentrálni, de nem mehetek el a körítés mellett sem pár szóban. Már csak azért sem, mert a tiszai rakparton (illetve a privát főzők számára Újszegeden is) lebonyolított fesztivál első pillantásra inkább tűnt egy Laci konyhának, semmint a halászlé legnagyobb ünnepének. Egy biztos, jó ha csak 50%-ban volt ez halfesztivál, a többi szereplő egy részét már ismerősként üdvözölhettem a bor, hungarikum, vagy más gasztro fesztekről. Ezt igyekeztem félretenni magamban, és csak a piros lében úszó pontyokat vettem célba.

Azt vallom, hogy jó halászlevet csakis igazi halászcsárdában ehet az ember fia, ehhez tartottam is magam. Itt megjegyzendő, hogy jelen esetben erősen leszűkült a kör, ugyanis a kiállítók jó része inkább volt mezei éttermes, semmint halászlé specialista. Na de a tiszai "halászléiskolából" itt volt az Algyői, a Roosevelt téri halászcsárda, és ráadásként a hatalmas 14 ezer adagos bográcsban főtt "mindenki halászleve". Utóbbit ki szerettem volna hagyni, mert ez már nekem túl közösségi volt (ki tudja mit főztek még bele alapon...) Némi töprengés után az algyőit választottam. A Roosevelt térit már ismertem (ez ugyanaz gyakorlatilag, mint a fehértói, mivel egy a tulaj), így hát fejest ugrottam az ismeretlenbe.

Sikerült is helyet foglalni a kis sátrukban. Az ételt gyorsan kihozták, amit már nem is bántam. A tálalás kis bográcsban, műanyag tányérokkal és evőeszközökkel, erős paprikával és jó pár szelet fehér kenyérrel történt. Nos összességében nem is csalódtam, már a kezdetektől kellemesen csípős ízek fogadtak, ahogy kell, sűrű alaplével. A filézett ponty is kellemes volt, bár egynéhány valószínűleg tavi volt, de belefért. Bár azt hiszem a Roosevelt téri még mindig finomabb, ám közel járt. Azért lehet, hogy még eljutok egyszer Algyőre hozzájuk...Ja, amúgy ezerötszáz pénz volt egy adag.

Most már egész jól lakottan(de még nem teli), gondoltam szétnézek, hátha van másféle halászlé is, mint a jó öreg tiszai. Mégiscsak jól esne egy összehasonítás itt helyben. Némi kutakodás után meg is találtam egy bátor bajai csárdást, aki igazi Duna-menti halászlével kecsegtetett. Mivel rajta kívül mást nem találtam(!), így kapva az alkalmon gyorsan ki is alkudtam az aranyérmes mesterszakácsnál egy féladag tésztás, belsőségben gazdag, bajai halászlevet. Ugyan filézetlen volt, de ez most nem izgatott.

Nos, szerintem ez elég messze volt az igazi dunai hallétől. Íze elég kevés volt, a tészta sem főtt meg igazán, és ízre még a hal sem volt folyami. A színe és a belsőség legalább jó volt. Nyolcszáz forint volt a féladag, kár is lett volna érte többet adni. (Csak tudnám mire kapta az öreg szakács az aranyérmét...)

Zárásként, és hogy egy kicsit felvidítsam magam, lenyomtam még egy kisteleki rétest, ebben tényleg nem csalódtam. Összességében elmondható, hogy mindenképp lehet jó halászlevet enni egy ilyen fesztiválon, de inkább azt éreztem, hogy ez elsősorban a versenyzőknek van kitalálva, semmint a gyanútlanul lesétáló vendégeknek. Ha igazi, neves halétteremből akarunk választani, akkor kicsi a mozgásterünk. Aki beéri a jó átlagossal, annak meg elég a többi is. A végére eldöntöttem: ha a kiváló helybeli éttermek közül jó páran nem jöttek ki, akkor én látogatom meg őket. Az első sorozatomban megpróbálok utánajárni, hol a legjobb a környéken a szögedies halászlé!

Szólj hozzá!